Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Látomás.

2012.05.19

 Ez a pokol?! Nem ez annál sokkal rosszabb.. A saját életem..

 

 ***

 

- Hogy mi? – döntöttem oldalra a fejem, miközben értetlenül bámultam a fekete hajú lány levendulakék szemeibe. Ő csak felnevetett és megtámaszkodott az asztalon, majd tenyerébe fektette az állát. – Mármint ez most ko-

- Nem gondoltam komolyan.. – legyintett egyet és a halomnyi könyv közül elővett egy kisalakú füzetet. Kinyitotta majd egy tollal rajzolgatni kezdett az első lap szélére. – Tényleg.. – fordult felém. – Hinata vagyok… - nyújtotta ki apró és törékeny kezét.

- Én meg Na-

- Naruto.. – nevetett fel. Látszott rajta, élvezi, hogy minden mondatomba bele tud vágni. – Hallottam mikor a könyvtáros mondta.. – mosolyogott.

- Értem.. Na de miért vág-

- Mert vicces… - kuncogott fel, majd újból a füzet felé fordult. Megráztam a fejem, és lassan lapozgatni kezdtem az előttem fekvő könyvet.

- Nem tudom, hogy kezdjek neki… - húztam el a szám és egyből tovább lapozgattam az összetűzött papírhalmot, míg a szemem meg nem akadt egy apróbb fekete képen.

- Ohh! Egy arkangyal..

- Egy ar.. mi?!

- Arkangyal… - sóhajtott a lány miközben mellém dőlt és kezével megtámaszkodott a szék támláján.

- Így néznének ki? – túrtam bele szőke hajamba, majd kicsit arrébb dőlve, elfeküdtem az asztalon. Hinata visszahúzódott a füzetéhez és tovább firkálgatott. Én újból végig mértem a képet. Egy magas férfi kinézetű egyén állt rajta. Hátán két hatalmas szárnnyal csuklóin láncokkal. Szinte kirázott a hideg, mikor belegondoltam milyen lenne, ha egy ilyen a nyakamba lihegve állna mögöttem.

- Minden rendben? – kérdezte Hinata.

- Persze..

- Amúgy nem válaszoltál a kérdésemre..

- Azt mondtad nem volt komoly..

- Hát igen.. De mégis.. – nevetett miközben a haját kezdte fonogatni.

- Végülis nincs semmi, ami utalna arra, hogy léteznének.. Szóval nem..

- Nem hiszel bennük?

- Nem nagyon.. – megvonta a vállát.

- Te tudod..

- Amúgy mi ez ilyen hir-

Megcsörrent a telefonja, amit rögtön fel is vett.

- Ah! Anya!.. Persze.. Nem, nem hiszem.. Okééé… - nyújtotta el az utolsó szót, és kinyomta a telefont. – Nem hiszem el.. – fújtatott egyet. – Én most megyek! – felkapott néhány könyvet és sietve rohant a könyvtároshoz, aki szorgosan írogatta össze a könyvek listáját, majd azzal végezve átnyújtotta a lánynak, aki egy széles mosoly kíséretében távozott is.

- Na ez… - bámultam még mindig az ajtó felé, ahol néhány másodperccel ezelőtt tűnt el új ismerősöm. – Fura volt… - halkan morogva fordultam vissza a könyvhöz és álltam neki újra a lapozgatásnak.

 

 

 ***

 

Hirtelen arra keltem, hogy valaki a vállamat rázogatja. Kipattantak a szemei és próbáltam bemérni hol is vagyok tulajdonképpen. Nem az ágyamban.. Nem Kibánál vagy esetleg más havernál… Akkor mégis…?

- Oi! Ha felkeltél tünés, mert már rég záróra! – morgott rám egy biztonsági őr miközben zseblámpájával egyenesen a szemembe világított.

- Sajnálom… - ültem fel, mert szinte már a padon feküdtem. Felálltam, majd egyből az ajtó felé fordultam.

- Hé! A könyvet tedd vissza a helyére! – felmordultam, majd az utasítást követve elsétáltam a polcig ahol a könyv helyét véltem. Egyre beljebb és beljebb sétáltam a sötét polcok között. Hiába voltak lámpák, azok úgy látszik felmondták a szolgálatot, és képtelenek voltak a működésre.

- Persze ennél már csak az lenne a legjobb, ha most valaki megfogná a vállam és magával rántana a sötétbe… - felnevettem, hogy elrejtsem félelmemet. – Mint valami horror film.. – csóváltam meg a fejem, majd magasra nyújtózva próbáltam visszacsúsztatni a helyére a könyvet. Egy halk dallam ütötte meg a fülem. Halk csilingelés.. Lassan sétáltam a dal irányába. Mintha csak egy zenedoboz szólna. A hang egyre jobban vonzott, szinte hívogatott, mint egy anyuka, aki szeretettel és édességgel kínál.. Egyre jobban elbódított a hang. Lábaim szinte akaratlanul is abba az irányába húztak. Mikor megálltam, előttem egy halomnyi könyvön egy kisebb szinte pénztárca méretű könyvecske pihent. Tovább sétáltam mire a zene elhalt. A könyv réginek tűnt. A lapok széle arannyal volt bevonva, míg a gerincén egyetlen arany mondat állt: „Ki itt belépsz… Hagyj fel minden reménnyel!”

- Pokol… - suttogtam. Lassan a kabátom belső zsebébe csúsztattam az aprócska könyvet. Újból megindultam az ajtó felé, és intve egyet az őrnek távoztam. Szívem vadul kalapált, míg az utcákon sétáltam hazafelé. Hogy miért is nem jelentkeztem a koleszba? Nem is tudom.. Talán a pénzhiány.. Talán.. Már én sem tudom. Régen irtóztam attól a szótól, és még most is a hideg futkos a hátamon.

Újból meghallottam a dallamot. Pontosabban a fejem fölül. Felemeltem a fejem és kék íriszeimet a közeli hotel tetejét kezdtem bámulni. Fenn, egy hófehér bőrű férfi állt. Fekete szárnyai hátán pihentek és teljesen körül ölelte széles vállait. A holdfény tökéletes keretet adott csupasz felsőtestének, míg alul csak egy fekete nadrág feszült. A szám is tátva maradt. A hold elé néhány sötétebb felhő úszott, amitől a fenn álló férfi szemei vörösen megcsillantak. Kicsit hátrább hőköltem. Összeszorítottam a szemeimet, de mire kinyitottam az árny eltűnt, és a dallam is abba maradt.

- Ez meg mi a jó élet volt?! – csattantam fel miközben forgolódni kezdtem. Hirtelen egy kéz simított végig a nyakamon. – Ki vagy? – fordultam meg, de mögöttem nem volt senki. Arcomra teljesen kiült a félelem, és egyre jobban hátrálni kezdtem. – K-ki van ott?! Ne szórakozz velem! – egyenesen két ölelő karba futottam. A szorítás egyre erősödött. – Neh.. Ez fájh..! – az egyik hófehér kéz lejjebb csúszott és egyenesen az ágyékomat kezdte vele simogatni. Ettől akaratlanul is felnyögtem.

- Hívj csak a végzetednek… - lehelte az alak a fülembe. Mámorító mély hangja, és lehelete megbabonázott, és válaszképp bólintottam egyet. Kezével kigombolta a nadrágomat, és besimított alá. Szinte egyből elkapott egy remegés hullám.

- K-ki vagy te…? – nyögtem zihálva. Az egész sikátort csak az én hangos lihegésem töltötte meg.

- Uchiha.. – súgta és megharapta a nyakam. Hátulról kisebb csilingelő hangot hallottam. Mintha egy nyakláncon lógó apró csengettyű hangja lett volna. Újabb nyögés szakadt fel ajkaim közül mire egy gonosz kuncogás volt a válasz.

- Uchi-haaa! – hangom elnyúlt miközben keze már a bokszeremben kutakodott. – E-engedj…ehll..! – hangom halk volt, és remegett. – Ké-kérlek… - lihegtem tovább.

- Nem-nem… - hangján hallottam, hogy mosolyog, de számomra ez a mosoly a véget jelentette.

 

 ***

 

- Mi a ….?! – pattantak ki a szemeim. – Cs-csak álom volt…? - néztem körül. Ágyamban feküdtem nyakig felhúzott takaróval. Kezemben azzal a kis könyvel, ami tegnap este azt a lágy dallamot játszotta… ZENÉLT?! Átforgattam a könyvet. Jobból-balról végig mértem még sem találtam rajta semmi szokatlant. – És az a férfi is… - felsóhajtottam. Ahogy visszagondoltam az álmomra, ahogy a fülembe súgta a nevét, ahogy hozzám ért és ahogy… - testem egyből forrni kezdett, és máris hevesebben vert a szívem. – Bárcsak igaz lenne…